Egy kicsit személyes azoknak, akik úgy gondolják, hogy milyen jó nekem az, hogy a világot járom, távol vagyok és írok egy kicsit arról is, hogy milyen az, ha nem vagy otthon egy jó ideig.
Május óta vagyok úton, mert úgy gondoltam, hogy van még mit tanulnom és van lehetőségem is, hát útra keltem. Négy hónapot töltöttem Ausztriába, mint gyakornok és most ismét eltelt négy hónap. Itt Dunaszerdahelyen is nagyon gyorsan futnak a hónapok.
Persze az embernek van otthon családja, aki várja haza, de az az idő, amit otthon tölt, épp csak a látogatásukra elég, meg némi segítésre... Aztán meg jöhet is vissza.
Amikor elindultam utamra, volt egy Társam is. Aki féltett, aggódott értem és biztatott, hogy kitartunk és hogy gyorsan eltelik ez az idő.
De azt kell hogy leírjam, hogy semmi sem ugyanaz. Én sem, aki elindult otthonról. Egyet kell értenem azokkal is, akik a sorkatonaságot támogatják, főleg azt a verziót, ami legalább 16 hónapos távolét az otthontól. Ez már nem kollégium, ez már valami másra, az Életre nevel. Ilyenkor otthon tovább megy a munka, de már nem számolnak azzal, hogy majd megcsinálom. Hazaérve látom, hogy rengeteget változik a ház, az udvar, tudatosítom, hogy meghalnak régi ismerősök, férjhez mennek, megnősülnek ismerősök és a baráti körben sorra születnek a gyerekek. A testvéreim lányai is egyre nagyobbak, egyre több dolgot már maguk csinálnak.
Ez a látogatás is úgy indult, mint a többi, azaz hogy hazamegyek, de most egy hosszabb időre, a karácsonyra való tekintettel. Végre több időt tölthetek Kicsimmel, akivel az elmúlt időben nagyon keveset láttuk egymást. Levittem a karácsonyfájukat és végre nem rohantam haza. Aztán Karácsony után meg Ő jött el, hogy együtt lehessünk. Még úgy búcsúztunk el, amikor elment a barátnőjéhez, hogy a Szilvesztert együtt töltjük és az új évben együtt leszünk. Sajnos amikor hazaért a barátnőjétől, váratlanul szakított velem...
Több embertől hallottam, hogy az EVS tönkreteszi a párkapcsolatokat, de bíztam benne, hogy a miénk kiállja ezt is. Úgy látszik, tévedtem... Az, hogy az ember új környezetbe kerül, távol otthonától, három részre oszt minden egyes időt. Van egy projekted és egy hely, ahol élsz. Van egy hely, ahova születtél (ezek a szüleid) és van egy társad (nekem Szilvi volt az), akivel a legtöbbet törődnél, de mert fizikailag képtelen vagy mellette lenni, nem tudja veled megosztani örömét, bánatát. Vagy csak egyszerűen hozzád bújna, de akkor sem vagy ott. De ez visszafele is igaz. És ilyenkor az a rengeteg elintéznivaló, levelek, üzenetek... egy stressz helyzet minden egyes ilyen idő. Ráadásul az élmények sem frissek (már amit a projektek alkalmával összeszedsz), azokat már rég megosztottad a környezetedben élő barátaiddal. Az internet nyújtotta lehetőség meg személytelen és méltatlan szerintem. Mondják a jelenlegi fiatalok, hogy van cset, meg szkájp, meg ilyenek, de bevallom, én csak itt Dunaszerdahelyen tanultam meg némileg csetelni. A számítástechnika világa pedig még mindig nagy szürke folt számomra. A kapcsolattartásra pedig szerintem csak formálisan alkalmas, mert érzelmek kifejezésére alkalmatlan, vagy épp jól álcázhatóak a rossz pillanataid...
Most egyesek arra gondolhatnak, miért "sírok", hisz én akartam menni önkéntesnek egy másik országba. Nem ezért írom le e sorokat, hogy bárkinek is panaszkodjak, csak tanulságképpen azoknak, akik elindulnak. Ne várd azt, hogyha hazamész, minden ugyanaz lesz, mint régen. Ne gondold, hogy képes leszel végig rendben ápolni az otthoni kapcsolatokat. Ne gondold, hogy az internet mindent megold.
Sajnos nekem is rá kellett, döbbennem, mennyire nehéz egy fárasztó nap után levelet írni vagy egyszerűen egy smst elküldeni. Vagy egy szürke napról, amit munkával töltesz, színesen írni. Lehet, hogy ugyanazt a monoton munkát csinálod egész nap, és észre sem veszed, máris vége a napnak...
Most néhányan azt gondolhatják, hogy rossz döntést hoztam.
Az élet tengerén hajózunk mindannyian. Néha úgy gondoljuk, helyes irány felé kormányozunk. (Én is igy gondoltam, talán majd jobb életet teremtek így leendő családomnak.) Aztán a tenger fenekén egyszer csak zátonyra fut a hajó. (Az enyém is, a hétköznap tengerében én sem láttam meg a rám váro veszélyt. Csak a célt láttam.) A hajó végül is nem süllyedt el. (Hiszen élek.) Az, hogy mikor sikerül lekormányozni a zátonyról, ehhez idő kell. De továbbhalad a hajó. Attól, hogy a léket befoltozzák, a zátony okozta sérülés ottmarad, bármenyire is szépen festik le a helyét... Hogy mégis miben bízok? A jó Istenben, hogy egyszer sikerül kikötnöm és akkor majd az unokáimnak mesélem el az elmúlt 3 év 4 hónap gyönyörű történetét, melyet Szilvivel tölthettem.
(2011. január 5.)
